MŰVÉSZET

A Loke Utgard provokatív fotóval és filmmel dolgozik, vágyat, öregedést, sebezhetőséget, szexualitást és a fine art és pornográfia közti határt vizsgálva.

Kurátoroknak, galériáknak, múzeumoknak és kiállításszervezőknek, akik testtel, intimitással és társadalmi tabukkal dolgozó művészeket keresnek, az alábbi művészi statement bemutatja a gyakorlatot és visszatérő kérdéseit.

Kiállítási és vetítési javaslatok közvetlenül a művésszel egyeztethetők. Írd meg az intézményt vagy teret, kurátori témát, javasolt formátumot, helyszínt és dátumokat, valamint az érdeklődésre számot tartó műveket.

A javaslat és a releváns művek elérhetőségének megbeszéléséhez írj a contact@lokeutgard.com címre.

Megvásárolható fotóművekért nézd meg a limitált erotikus és provokatív fine art nyomatokat a Gyűjtői kiadások között. A vásárlási és kiállítási megkereséseket külön kezeljük.

contact@lokeutgard.com · Gyűjtői kiadások

A magánélet és a tiszteletre méltó változat alatti gondolatok érdekelnek.

Vágy, öregedés, vonzalom, szégyen, fantázia, sebezhetőség, szex, kontroll, féltékenység, gyengédség, remény, különbség, csúnyaság, humor és minden, amit teljesen hétköznapi emberek magukban hordoznak, miközben a világnak sokkal rendezettebb változatot mutatnak magukról.

Ezeket elkerülhetetlenül onnan vizsgálom, ahol én állok: középkorú fehér férfiként, aki nézi a saját testét öregedni, miközben észreveszi, hogy a kíváncsiság, vágy és képzelet nem feltétlenül ugyanolyan tempóban öregszik.

Van egy szétcsúszás. Egy repedés.

És tudom, hogy nem vagyok benne egyedül.

Rengeteg dolog kimondatlan marad, mégis minden nap ott ül csendben az elménk sötétebb sarkaiban.

Ez az ellentmondás lenyűgöz.

A külső változik. Néha drámaian. De mi történik az emberrel belül? Mi történik a vonzalommal? A szexualitással? A fantáziával? Azokkal a dolgokkal, amelyeket még mindig akarunk, de egyre inkább úgy érezzük, nem kellene akarnunk?

A munkám nagy része annál a kissé kellemetlen yuck-reakciónál kezdődik.

És őszintén, szerintem ez jó.

Gyakran úgy követem, ahogy a kutya követ egy szagot. A kényelmetlen gondolathoz, társadalmilag kínos vágyhoz, fantáziához, amit valaki azonnal el akar rejteni, elutasítani vagy elítélni.

Túl öreg.

Túl fiatal.

Túl szexuális.

Túl nyers.

Túl intim.

Túl csúnya.

Túl sok.

Ahelyett, hogy rögtön elfordulnék, általában tudni akarom, miért.

Néha a kényelmetlenség valami fontosra figyelmeztet.

Néha egyszerűen elértünk egy láthatatlan kulturális határt, amelyet korábbi generációk húztak meg, és régóta senki nem kérdezte meg, miért van ott.

Nem tisztelek különösebben egy határt csak azért, mert régi.

Ez nem azt jelenti, hogy csak a sokk kedvéért készítek képeket. A sokk önmagáért nagyon gyorsan unalmassá válik.

Sokkal jobban érdekel az ellentmondás.

Szépség és romlás.

Fiatalság és kor.

Erő és sebezhetőség.

Kontroll és átadás.

Gyengédség és vulgaritás.

A hétköznapi és az explicit.

Amit mutatunk és amit gondolunk.

Néha ehhez arc vagy tekintet kell.

Néha egy öreg kéz fiatal bőrön.

Néha meztelenség.

Néha szex.

Nem látom ezeket külön művészeti világoknak.

Az emberi test egyszerűen még egy nyelv, a szexualitás pedig az egyik legrégebbi és legerősebb dolog, amelyet az emberek évszázadok óta egyszerre ünnepelnek, elrejtenek, szabályoznak, fantáziálnak róla és úgy tesznek, mintha nem gondolnának rá.

Sok hasonló kérdést filmen keresztül is vizsgálok.

Az érdekel, mi történik, amikor olyan műfajok kezdenek keveredni, amelyeknek állítólag külön kellene maradniuk.

Rövidfilm és felnőttfilm.

Dráma és pornográfia.

Fantázia és realizmus.

Fine art és vulgaritás.

Valami gyönyörűen filmes hirtelen explicitté válik.

Valami explicit nem hajlandó megszűnni emberinek lenni.

Egy fantázia évtizedekig létezhet privátban valaki fejében anélkül, hogy valaha hangosan kimondaná. A film lehetővé teszi, hogy lélegezzen, mozogjon, karaktereket fejlesszen és végül fizikailag valóságossá váljon a képernyőn.

Ez sokkal jobban érdekel, mint a hagyományos pornográfia vizuális nyelvének egyszerű reprodukálása.

Miért kellene egy hihető rövidfilmnek elfordulnia, amikor a szex valódivá válik?

Miért kellene az explicit szexnek hirtelen elhagynia karaktert, érzelmet és történetet?

Miért vagyunk ennyire nyugodtak szimulált erőszak, halál, gyűlölet és kegyetlenség mellett, de továbbra is mélyen kényelmetlenül érezzük magunkat, ha a kamera nem hajlandó kimenni a szobából az egyik legközönségesebb emberi aktus közben?

Ezek a határok érdekelnek.

És szeretek átmenni rajtuk.

Az sem különösebben nyűgöz le, amit a körülöttünk lévő világból felépítettünk.

Elképesztő mennyiségű szerepjáték van a modern életben.

Hogyan nézz ki.

Hogyan viselkedj.

Milyen véleményed legyen.

Milyen morált mutass.

Kit nyűgözz le.

Hogyan nyűgözd le.

Milyen testet mutass.

Milyen vágyak elfogadhatók.

Milyen gondolatokat lehet biztonságosan beismerni.

Mit kell elrejteni.

Identitásokat építünk kollégáknak, barátoknak, partnereknek, idegeneknek és egyre inkább online közönségnek, majd hatalmas energiát fordítunk a fenntartásukra.

Mindenki a saját kis PR-osztályává válik.

Kimerítőnek találom.

És gyakran elképesztően felszínesnek.

Ezért sok munkám azokat a pillanatokat figyeli, amikor a csiszolt felszín megreped.

A másodperc, amikor valaki elfelejti a pózt.

A gondolat, amit valószínűleg nem kellene beismerni.

A vágy, amely nem illik a bemutatott identitáshoz.

A társadalmilag kényelmetlen vonzalom.

A test, amely nem hajlandó fiatal maradni.

Az érzelem, amely nem szép.

A fantázia, amely azonnal ezt váltja ki: Nem. Ez undorító.

Gyakran pont ott leszek kíváncsi.

Azért feszegetem a határokat, mert megmutatják, hol kezdenek az emberek érzelmileg bevonódni.

Néha ettől a munka népszerűtlen.

Néha gyűlölt.

Néha szeretett.

Néha az emberek nevetnek.

Néha hátrálnak.

Néha sokkal tovább nézik, mint tervezték.

Mindezek a reakciók érdekelnek.

Nem különösebben fontos, hogy mindenkinek tetszen, amit csinálok, és nagyon kevéssé érdekel az ötleteket addig csiszolni, amíg már senkit nem lehet velük megérinteni vagy felzaklatni.

Ha mindenki azonnal egyetért abban, hogy egy kép ízléses, megfelelő és szép, néha elgondolkodom, vajon felfedeztem-e bármit.

Egy fotó nem ér véget a keretben lévő embereknél.

A néző a saját történelmét, morálját, vonzalmait, előítéleteit, kíváncsiságát, szégyenét és kényelmetlenségét hozza a műbe.

Két ember pontosan ugyanarra a képre nézhet és teljesen mást láthat.

Az egyik szépséget lát.

A másik obszcenitást.

Az egyik kizsákmányolást.

A másik szabadságot.

Az egyik humort.

A másik valamit, amit nagyon szeretett volna soha nem látni.

Ez a különbség rendkívül érdekel.

Néha még abban sem vagyok biztos, hogy a fotó valódi témája az ember a képen.

Lehet, hogy az, aki előtte áll.

Szándékosan privát maradok és Loke Utgard néven dolgozom.

Nem igazán akarom, hogy a kamera mögötti ember legyen a téma.

A munka elég.

És talán érdemes egy figyelmeztetést tenni.

Valószínűleg nem a nagyon érzékenyeknek szól.