Egy saját világ

A Loke Utgard valahol a felnőttfilm és a történetmesélés között helyezkedik el.

A történet nem azért van, hogy elrejtse, mi ez a produkció. Ezek explicit felnőttfilmek. De szerintem a fantázia sokkal erősebb lesz, ha van oka annak, hogy ezek az emberek együtt vannak, és hihető út vezet ahhoz, ami végül történik.

Kik ezek az emberek? Miért találkoztak? Mi történik közöttük? És mitől csúszik a helyzet lassan a hétköznapiból az intimbe?

Ez a felépítés is része az élménynek.

Egy pillantás, egy beszélgetés, egy váratlan lehetőség, egy szokatlan kapcsolat vagy egyszerűen az, hogy valaki rossz vagy jó helyen van a megfelelő pillanatban, többet tehet egy fantáziáért, mint az azonnali ugrás az explicit részhez.

A történet azért van, hogy ingerelje az érzékeket, várakozást építsen és adjon a nézőnek valamit, amibe bele tudja képzelni magát. Az explicit végpont továbbra is a cél, de az odáig vezető útnak természetes következménynek kell érződnie, nem egy odaragasztott külön jelenetnek.

Elsősorban olyan közönségnek készítek, amelyet értek, mert magam is része vagyok: hétköznapi középkorú férfiaknak, akiknek a mindennapjaiban sokszor több rutin és felelősség van, mint kiszámíthatatlanság és fantázia.

Ennél a nézőnél az az érzés érdekel: ez akár én is lehettem volna.

Egy hétköznapi férfi. Egy hihető nő. Egy valószerű hely. Történik valami váratlan, a körülmények változnak, a történeten belüli határok elmozdulnak, és egy normális helyzet olyasmivé fejlődik, ami általában csak a képzeletben létezik.

A technikai minőség számít, de a technikai tökéletesség nem hozza létre ezt az azonosulást. A csereszabatos performerek vagy egy olyan forgatókönyv sem, amelyben senki egyetlen másodpercig sem hisz.

A cél az, hogy a történetmesélést explicit felnőttfilmmel keverjem, és az egyiket a másik erősítésére használjam.

Valódi emberek. Valódi kémia. Hihető fantáziák.